Laci beköszönője

sziasztok,

laci vagyok, a hegyről. tegnap voltam a sirályban, az új zenészekkel próba után lementünk. volkov játszott magyar zenészekkel őrült free jazzt. azt szeretem, hogy ezek teljesen a gyökerekig lenyúlnak… mondta geri – a fiam – sörrel a kezében. teltház, mindenki figyel, aztán vége lett. az új zenészekkel beálltunk jammelni, pándi balázs dobolt a hárságyival, ketten egy dobon, a vajdovics bőgőzött, a bujdosó gitározott, lassan jöttek új arcok zenélni, balázs erre bekattant, és szétverte a dobokat, befeküdt a lábdobba, és belülről verte, a zenészek persze nem álltak le, még őrültebben nyomták, én a földön heverő véres pergőt ütöttem. a közönség lélegzet visszatartva figyelt. felébredt egy ember! végre felébredt, és kicsit mindenki felébredt, kilépett a kis megszokott kereteiből, lesmárolta azt, akit eddig nem mert, rágyújtott az utolsó utáni cigarettájára, és végiggondolta, hogy holnap reggel más lesz, vagy már most más… talán más, másnak kell lennie, mert merni kell másnak lennie, nem csak annak a megszokott szarnak, ami talán ha rágós is, de már ehetőre puhult, …ha nem is jó az íze de megszoktuk. “ez van ezt kell szeretni!” meg, hogy “borban az igazság”, meg az összes hasonló tévedés, amiben élünk és nem merjük eldobni a francba, vagy már észre sem vesszük, csak azt érezzük, hogy nem tudunk nyugodtan aludni, nem kívánjuk azt, amiért gyerekként megőrültünk, úgy tudunk csak mosolyogni, ha a tükör elött reggel azt mondjuk magunknak, hogy mosolyogj! szóval itt van velük… az új, geci jó emberekkel a Kistehén, amibe egyszer csak végre beleébredtem. mindenkinek kívánok hasonló ébredést, és ha vannak pillanataitok, amihez hozzá tudunk tenni, gyertek ide, meg koncertre, és minden örömöt és bánatot töltsetek fel és le, és puszi a seggetekre!

Hogy messzire menj, ne menj messzire!